Hazatérő boldogság

1934 táján Magyarország korántsem volt a legboldogabb ország. Megint a vesztes oldalon maradtunk. Az utcákon még mindig a háború romjai mutatkoztak. A helyzet súlyát csak egy valaki nem érezhette. Egy középgazdag család lánya, Rozi, aki 14 éves volt ekkor, mit sem értett az egészből. Szülei óvták mindentől. Bújtatták a katonák elől, mert a lányka nagyon szép volt, és már 18 évesnek is kinézett. Ezért hát nem csoda, hogy még az utcára se mehetett ki, csak mikor misére mentek. Tehát a lány tulajdonképpen rab volt, ámbár ebből ő nem érzett semmit, hisz mindene meg volt. Ottbenn kedvenc játékaival játszhatott, és élvezte, ahogy esténként édesanyja szép történeteket mesél neki mindenféle hercegnőkről. Engedelmes gyermek volt, soha semmi panasz nem volt rá. 

Abban az időben nagyon sok katona volt náluk átutazóban, mert édesapja adott nekik ételt. Amikor valamiféle vendég volt náluk olyankor a kis Rozit nem engedték ki a szobájából, azt mondták neki, hogy nem szabad kijönnie, ne zavarja Apját a munkában, és ő nem jött ki, engedelmes volt. Képes volt naphosszat a szobájában kuksolni. Játszott, olvasgatott, és nagyon szeretett hímezni, amire szegény nagymamája tanította, aki két éve hunyt el. Nagyon sokáig sírt utána, és mindig kérdezgette, hogy mikor jön vissza a nagyi, de hát nem jött vissza soha. Lassan, ahogy az évek teltek, belenyugodott, és mára már tud újra nevetni.

Egyik nap épp a nappaliban játszott, mikor csengettek. Se apja, se anyja nem volt a közelben. Először megijedt, hogy mit is kellene csinálnia, aztán felállt, és odament az ajtóhoz, kissé félve ugyan, de kinyitotta.

-Üdvözlöm, kisasszony! 

A lány fejbiccentéssel köszönt vissza, és lehajtotta a fejét.

-Itthon van a ház ura?- kérdezte a katonának látszó idegen.

-Azt hiszem...megnézem....jöjjön beljebb, foglaljon helyet...-mondta ahogy oly sokszor hallotta a szobájából.

-Rendben, köszönöm.-mondta a férfi, és mélyen a lányka szemeibe nézett, amelyek rögtön el is varázsolták.

Milyen szép teremtés! Soha nem láttam hozzá foghatót!-gondolta.

Ekközben Rozi lassan hátrálva elindult, megkeresni édesapját, aki épp akkor jött a dolgozószobájából.

-Apuka...

-Rozi, menj a szobádba...

-Rendben, édesapám.

Azzal a lányka a szobájába ment, de közben a szeme sarkából még egyszer megnézte az idegent, aki szintén őt figyelte.

Ezt a kis jelenetet Rozi apja is észrevette, és egyszeriben bosszús lett.

-Mi járatban, katona uram?

-Ön a ház ura?

- Igen, én volnék.

- Először is gratulálnék magának.

- Miért?

- Hogy ilyen gyönyörű lánykája van.

- Köszönöm.-mondta kissé mérgelődve.

- Másodszorra pedig szállást szeretnék kérni egy hétre.

- Szerencséje van, pont most van üresedés. 

- Mennyi lenne a szoba ára?

- 500 pengő lenne.

- Teljes ellátásért a dupláját adom.

- Teljes ellátás?

- Étel, fürdési lehetőség...

- Rendben, megegyeztünk.

- Ma költöznék is, ha nem baj?

- Nem, persze...nyugodtan.

A katona még aznap délután beköltözött, de viszont a kis Rozit nem látta már többet, mert ő mostantól egy hétig a szobájában eszik. Nem értette, hogy a szülei miért rejtegetik annyira. Egyiknap mikor a ház urával együtt ebédeltek, gondolta megkérdezi ezt a furcsaságot.

- Gazduram?

- Igen?

- Engedjen meg nekem egy kérdést.

- Tessék...

- Miért nem látom sehol azt az angyali lánykáját?

- Ö..ö...hát, mert a szobájában hímezget. 

- De miért nem engedik ki?

- Nincs bezárva, nem akar kijönni.- hazudta.

- Nem akar? Miért?

- Hát tudja, olyan kis félénk a lelkem.

- Értem...pedig nem tünt annyira félénknek...de bocsásson meg, ez nem igazán az én dolgom...

- Ugyan, nincs semmi gond.

Azzal elköltötték az ebédet, és a katona eltávozott a szobájába. Ahogy az ágyán gondolkozott az ízletes ebéd után, folyton a kislány arca jelent meg lelki szemei előtt. Ilyen angyalian édes teremtést nem látott még soha. Világossá vált előtte, hogy a ház ura bújtatja a lányát, és rájött, hogy valószínüleg a katonáktól. Egyből egyet is értett a szállásadójával, mert ilyen tündérkére csak vigyázni kell. 

Miközben ezen tünődött valahonnan egy csodás kis hangra lett figyelmes. Valaki énekel.De ki?-gondolta.

Kihajolt hát az ablakon, és kiszólt: - Kihez tartozik ez a csodás hang? -türelmesen várt, de semmi válasz. A hang inkább felerősödött. A katona rájött, hogy a szomszéd szobából jön. Egyszeriben ráeszmélt, hogy ez a kis angyalkától származik.

- Nagyon szépen énekel, kisasszony!

Rozi, mint akit lelepleztek, hirtelen elhallgatott, és csöndben figyelt.

- Ne, kérem, ne hagyja abba, olyan megnyugtató. Feledteti velem a sok borzalmat amit átéltem. 

A lány egyszeriben felbátorodott, és közelebb ment az ablakhoz. 

- Miféle borzalmak?

- Olyan amiket jobb ha kiskegyed nem is hall, és nem is lát. 

- Mesélne nekem róla?

- Rendben, de először is elárulná nekem a nevét, kedves?

- Rozi, Rozi a nevem. 

- Nos, kedves Rozi.....

A lány odakuporodott az ablak alá, és szinte itta a fiú szavait. Aki mesélt neki, hogy mennyi ártatlan ember halt meg a háborúban.Mennyi ártatlan embernek kellett meghalnia, és hány család ment tönkre, hány gyermek maradt árván. A vége felé a katona megkérdezte: - Rozi, még itt van?

- Itt vagyok.

- Csak mert olyan csendben volt. 

- Annyira sajnálom azokat az embereket...-hangja elcsuklott a szomorúságtól.

- Ó, kedvesem...magácska még olyan fiatal, ne szomorkodjon, maga előtt az egész élet.

- Ön sem lehet olyan öreg...

- 23 vagyok, már lassan meg kéne állapodnom...

- És....megkérdezhetem a becses nevét, kedves Katona?

- Zoltán a nevem, Kegyed nem álmos még?

- Nem igazán....bár....talán egy kicsit...mesél még nekem Zoltán?

- Ne haragudjon, tündérkém, de elfáradtam kicsit, de holnap ugyanekkor, megígérem.

- Rendben.

- Szép álmokat, Kedveském.

- Magának is Zoltán.

Azzal a fiatalok nyugovóra tértek. Rozi még sokáig gondolkozott, azokon a szegény szerencsétlenek, a gyerekeken akik árvák lettek, és eltűnődött, hogy milyen szerencsés, hogy ilyen családban nevelkedhet. Apjának nem kell harcolnia, nem tudná elviselni, ha drága nagymamája után elveszítené a szüleit is. Ki lenne akkor neki, nincs mása. Bár valahol vannak nagynénik, de azt se tudja hol keresse őket, mikor kinn se igen jár az utcán. 

Aznap éjjel Zoltán se igen aludt. Folyton Rozi járt eszébe.-Mekkora szíve van ennek a lánynak!-gondolta. Annyira megtetszett neki a lány, mint még soha senki, de hát olyan kis fiatal, mennyi lehet, úgy 14, az apja kitérne a hitéből, ha udvarolni kezdene neki. Azt azért látta, hogy ő sem közömbös neki. Talán, ha várna pár évet, de mi van akkor ha addigra mást találnak neki. Legjobb lesz, ha csak titokban, legalábbis először. Pedig takaros kis feleség válna belőle, az biztos. Miközben ezen gondolkozott, elmosolyodott magában, és lassan álomba szenderült. 

Másnap, harmadnap, és negyednap csak mesélt, mesélt Rozinak. A lány pedig csendesen hallgatta. Az ötödik napra kezdtek elfogyni a történetek. 

-Rozi, kérdezhetek Öntől valamit?

-Igen.

-Mit szólna hozzá, ha udvarolnék magácskának?

Hirtelen nem is tudott válaszolni. Kicsit örült, hogy nem látja a fiú, mert teljesen elpirult.

-Ne vegye illetlenségnek tőlem, kisasszonyom, de nagyon megkedveltem, és tetszik is nekem.

-Nem tudom, hogy Apám...mit szólna....?

-Egyelőre csak ketten tudnánk róla, és mihelyst eljön az ideje hivatalosan beszélni fogok az Édesapjával. Jó lenne így, kedvesem?

- Azt hiszem, igen.

- De szamár vagyok, meg se kérdeztem, hogy Ön szeretné-e?

- Szeretném.

- Várjon egy kicsit, mindjárt odamegyek magához.

- De hogyan?

-Az ablakon át.

Ekkor elkezdett mászni. Egy-két lépés után már a kislány szobájában is volt.

-Kegyed megharagszik, ha megcsókolom?

- Nem, inkább, akkor, ha nem azonnal.-mondta kissé felbátorodva.

Abban a pillanatban Zoltán átölelte Rozit, és megcsókolta, a lány először bátortalanul, majd mindig hevesebben visszacsókolt. Ilyet soha nem élt még át. Valami furcsa, meleg érzés keringett a gyomrában, és a szívében. Ez az érzés jó volt. 

Ahogy a napok teltek a fiatalok egyre jobban szerelmesek lettek. Lopott csókok, találkák a lány szobájában, ez volt az ő szerelmük. 

Az egyik napon, mikor Zoltán épp Rozinál volt benyitott a ház asszonya, aki egyből futott urához. A katona gyorsan hazamászott a szobájába, de letagadni azért nem merte. Nem is igazán akarta.

-Hogy merészel hozzányúlni a kislányomhoz? Ő a legártatlanabb teremtés a Földön.-kelt ki magából az Édesapa.

-Uram, ezt egy percig se vitatom, és arról is biztosíthatom, hogy tisztességesek a szándékaim. Már el is terveztem, hogy hivatalosan is bejelentem udvarlási szándékom, csak féltem, hogy miként reagál, meg megbizonyosodtam arról is, hogy kedves lányának sem vagyok ellenére. Tisztában vagyok vele, hogy ő még nagyon fiatal, de én szeretem, így ahogy van, és tudok várni pár évet, míg nagykorú nem lesz.

- Álljon meg egy kicsit, maga el akarja venni?

- Ha nagykorú lesz, szándékomban áll, ha Ön és lánya is beleegyezik. 

- Nem tudom erre mit mondjak.

- Szerintem Uram, semmit. Kérdezzük meg Rozitól, hogy ő szeretne-e, majd a kicsi feleségem lenni!

- Rendben. Margit, szólj Rozinak!

A feleség felszaladt a lánykájáért, aki azonnal jött is.

- Édesapám, ne haragudjon.

- Most nem erről van szó, gyermekem. Ez a katona itt, szeretne tőled kérdezni valamit.

- Igen, drága Rozika, tudja, hogy mennyire szeretem Önt, azt szeretném kérdezni, hogy mihelyst betölti Kegyed a tizennyolcadik életévét, lenne a kicsi feleségem, és gyermekeim anyja?

- Drága Zoltán, tudja azt is, hogy én mennyire szeretem, és én igent mondok, ha édesapám is áldását adja e frigyre.

- Azt hiszem ti már eldöntöttétek...de ha ez kell, legyen, áldásom rátok.

- Köszönöm, Uram, hogy legdrágább kincset a Földön nekem adja, ő nekem a fény, és a levegő.Nélküle eddigi életem semmi nem volt, mintha most születtem volna újra. 

- Köszönöm, drága Apám, hogy támogatod döntésem, és köszönöm, hogy tisztességre neveltél.

Teltek múltak a napok a lányka kivirult. Már szabadon járkálhatott a házban. Nem kellett a szobában kuksolnia. Már-már egy-egy sétára is elmentek a vőlegényével. Már az ország is kezdett felocsúdni, a falu képe is boldogabb volt. Több ember volt az utcán, és gyerek zsivajokat is lehetett hallani. Kezdett mindenki kicsit fellélegezni.

1939-es évben ezt a békés hangulatot mintha elvágták volna, mindenki már a második világháborúról beszélt, de Zoltánt még nem hívták be. A következő év végén megtartották a lakodalmat. Akkoriban nagyon boldogok voltak, mígnem jött 1941. Június 22-én Hitler megtámadta a Szovjetuniót, megkezdődött a háború számunkra is. Zoltánt is, mint több száz magyar katonát behívtak. Nagyon könnyes búcsút vett Rozitól. A lány, immáron asszony zokogott, egyre csak azt hajtogatta, hogy maradjon, majd elbújtatják.

- De kedvesem, te is tudod, a hazának szűksége van rám.

- Nekem is szűkségem van a férjemre.

- Előbb hazajövök mint hinnéd.

- Mi lesz ha....-hangja elcsuklott.

Erre a férfi karjaiba zárta feleségét, és miközben a haját cirógatta, nyugtatta: 

- Drágám, erre gondolnod sem szabad. Visszajövök meglásd. Szeretlek, ezt ne felejtsd el! Meg hát szeretném még hallgatni gyönyörű hangodat, miközben mosol, vagy ebédet főzöl, vagy éppen hímzel.-mondta mosolyogva.

- Vigyázz magadra, szerelmem. Gyere vissza minél előbb!

Azzal a férfi magára vette a kabátját, és útnak indult.

Egy hónap múlva írt levelet kedvesének, hogy minden renden, és hogy jól van, és reméli hamarosan haza mehet.

Amikor a levél érkezett akkoriban Rozi folyton rosszul volt. Hol hányt, hol szédült, hol elájult. Szülei nem bírták már tovább, orvost hívtak. A doktor pedig megállapította, hogy egy hónapos terhes. Gyanakodva méregette először a lányt, hogy jó hír-e vajon ez, de aztán elmondták neki, hogy a férje katona, és hogy egy hónapja hívták be.

Rozi a rosszulléteket eleinte nagyon rosszul viselte, de aztán hozzászokott, és szinte már észre se vette amikor megszüntek azok. Boldog volt, hogy megáldotta őt az Isten egy gyermekkel. Mindennap fohászkodott is, hogy a gyermek egészséges legyen, és hogy Zoltán hazajöjjön épségben. 

Amikor a 8. hónapban járt kapott egy aggasztó hírt, hogy egy fiatal magyar katona életét vesztette. Annyira felzaklatta ez a hír, hogy megindult a szülés. Rohantak az orvoshoz, aki nem sok jót mondott, és aggasztotta, hogy nem marad életben a gyermek, így inkább koncentrált arra, hogy az anyját megmentse. Szerencsére a kicsiben volt akkora élni akarás, hogy koraszülöttsége ellenére életben maradt. Ő volt a legszebb kisfiú a környéken. Rozi nagyon büszke is volt rá. A baba hamar a nagyszülei mindene lett. Ahogy a gyermek cseperedett egyre inkább az apukáját formázta, de a szemei azok olyan tüzesek voltak mint, az anyjáé.

Teltek múltak az évek, nem jött levél, a katonák kezdtek hazaszállíngózni. Akiktől kérdezte, hogy látták-e Zoltánt, mind úgy felelt:-Talán, lehet, nem.

Voltak ifjak akik próbálkoztak nála, hogy nem lesz-e a feleségük, meghogy ennyi idő után már hiába várja a férjét, az már rég odalett, de ő erről hallani sem akart, és mindenkinek kosarat adott.

Egy nap így szólt az Édesapja:

-Lányom, szerintem nem kéne már várnod Zoltánra.

- De...biztos, hogy hazajön...megígérte...

- Három évvel ezelőtt....gondolod, hogy még él?

- Biztos vagyok benne.

Egy év múlva sajnos az Édesanyja valamiféle lázban -amit még az orvosok sem ismertek- meghalt. Az Édesapja annyira belerokkant a fájdalomba, hogy ki se mozdult a szobájából, folyton csak a falat bámulta. Rozi nagyon aggódott, mert romlott az egészségi állapota, meg még aggasztotta az is, hogy még mindig semmi hír Zoltánról, azóta a levél óta, azaz négy év óta.

Egyik nap délutánján, mikor épp a virágokat öntözte, csengettek. Odaballagott, és ajtót nyitott. Egy katonaféle alak volt.

-Üdvözlöm, mi járatban erre Katona uram?

- Üdvözlöm, Kisasszony!

- Bocsánat, de már asszony vagyok.

- Ilyen fiatalon? Itthon van a férje?

- Nincs, tudja ő is katona, és már rég nem hallottam felőle hírt. 

- És Asszonyom, lenne magánál szabad szoba egy-két éjszakára?

- Lenne.

- Mennyiért?

- Hát...300 pengőért, két éjszaka.

- Értem, de le is fürödhetek?

- Nyugodtan, ne zavartassa magát.

Azzal a férfi el is vonult. Kicsit pihent, majd fürdeni ment.

Közben Rozi azon gondolkozott, hogy miért olyan ismerős neki ez a katona. A szemei olyan...-Áááá, nem lehet...vagy mégis-gondolta, de hogyha ő az akkor miért beszél úgy mintha idegen lenne. Talán kíváncsi arra, hogy megvárta-e. Hát, akkor láthatja. Ekközben a kis Zoltán fenn játszott a szobájában. 

Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a kisfiú valakivel beszélget. Azonnal felsietett hozzá, és látta, hogy a katona térdel mellette, akkor azonnal felismerte.

- Zoltán, édes Zoltánom, hát te vagy az? Csakugyan te vagy...

- Ej, Rozikám, de sokáig tartott, mire megismered az urad, de sebaj....

Akkor már a karjaiban tartotta.

- Tudtam, tudtam, hogy visszajössz hozzám.-Azzal Zoltán még jobban magához ölelte kicsi feleségét.

- Igen, igen, és immár örökre.

Oldal: Saját novella I.
<3...$z@nđy honlapja....<3 - © 2008 - 2024 - szuperdiak.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat